Maja és a csillagok tánca
Egy távoli kisváros szélén, ahol a házak teteje majdnem súrolta az eget, élt egy kislány, akit Majának hívtak. Maja nem volt átlagos kislány – ragyogó szeme mindig az eget kémlelte, és ha tehette, esténként fellopózott a padlásszobába, ahol egy öreg távcsövön keresztül figyelte a csillagokat.
Egyik este, amikor a Hold különösen fényesen ragyogott, Maja észrevett valami szokatlant. A csillagok nem úgy pislákoltak, mint máskor – mintha apró táncosok lennének, akik keringőznek az éjszakai égbolton. Miközben a távcsőbe nézett, egy ezüstös fénysugár suhant át a szobán, és egy aprócska, csillogó por szállt le közvetlenül előtte.
A porból egy tündöklő alak bontakozott ki: egy csillagtündér volt, akinek ruhája úgy szikrázott, mint a legfényesebb égitest.
“Üdvözöllek, Maja!” – szólalt meg csengő hangon. “Én vagyok Stella, a csillagok őrzője. Már régóta figyelünk téged, és látjuk, milyen szeretettel csodálod az égboltot minden este.”
Maja alig kapott levegőt a meglepetéstől. “Te… te tényleg egy csillagtündér vagy?”
Stella mosolyogva bólintott. “És ma különleges éjszaka van – a Csillagok Nagy Bálja. Szeretnélek meghívni, hogy légy a vendégünk.”
Mielőtt Maja válaszolhatott volna, Stella megérintette őt varázspálcájával, és a kislány érezte, hogy a teste könnyűvé válik, mint egy tollpihe. Ruhája csillogó, éjkék estélyivé változott, amely tele volt apró, ragyogó csillagokkal.
Együtt emelkedtek fel a padlásszobából, egyenesen az éjszakai égbolt felé. Ahogy egyre magasabbra szálltak, Maja látta, hogy a csillagok valóban mozognak – mindegyik egy-egy tündöklő táncos volt, akik keringőztek a Hold körül.
Az égbolton hatalmas, fénylő táncterem jelent meg, amelynek padlója tejútból, falai pedig sarki fényből készültek. A csillagtáncosok örömmel üdvözölték az új vendéget, és hamarosan Maja is ott keringőzött közöttük.
Táncolt a Sarkcsillaggal, aki megtanította neki az égi iránytű titkát. Keringőzött az Esthajnalcsillaggal, aki elmesélte, milyen fontos feladata van: ő jelzi az est kezdetét az embereknek. A Fiastyúk csillagai pedig különleges formációs táncot mutattak be neki.
Miközben táncolt, Maja rájött valamire: minden csillagnak megvan a maga különleges története és feladata. Némelyik útmutatást ad a vándoroknak, mások történeteket mesélnek az égbolton, és vannak, akik egyszerűen csak azért vannak, hogy széppé tegyék az éjszakát.
A bál tetőpontján a Hold maga kérte fel Maját egy táncra. Miközben keringőztek, a Hold így szólt: “Tudod, Maja, te különleges vagy. Nem mindenki látja meg a csillagokban azt, amit te. A legtöbb ember csak fénylő pontokat lát, de te látod a táncukat, a történetüket.”
Amikor a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, Stella odasietett Majához. “Itt az idő, hogy hazatérj. De ez nem búcsú – mostantól, amikor felnézel az égre, tudni fogod, hogy mi mind itt vagyunk, és táncolunk neked.”
Maja szomorúan bólintott, de tudta, hogy ez az élmény örökre megváltoztatta őt. Stella hazarepítette a padlásszobába, és mielőtt eltűnt volna, egy apró csillagmedált ajándékozott neki.
“Ez emlékeztetni fog téged erre az éjszakára” – mondta mosolyogva. “És ha nagyon figyelsz, hallani fogod a csillagok táncának zenéjét.”
Attól a naptól kezdve Maja minden este felment a padlásszobába, és amikor az emberek azt kérdezték tőle, miért nézi olyan sokáig a csillagokat, csak titokzatosan mosolygott. Tudta, hogy odafent a barátai táncolnak, és néha, amikor nagyon csend volt, még a keringőjük távoli dallamát is hallotta.
A városban hamarosan híre ment, hogy Maja különleges történeteket mesél a csillagokról a többi gyereknek. Mesélt nekik a Nagy Medve keringőjéről, az Orion vadász bátor táncáról, és a Tejút csillogó táncparketjéről. És bár sokan nem hitték el a történeteit, a gyerekek szemében ugyanaz a csillogás jelent meg, amit Maja szemében is látni lehetett azon a varázslatos éjszakán.
És ha ma este felnézel az égre, talán te is észreveszed, hogy a csillagok nem csak egyszerűen pislákolnak – hanem keringőznek, forognak, és táncolnak, örök táncukat járva az éjszakai égbolton.
